Murakami Haruki új könyve nem mestermű, de olyan könnyedén ránt magával, mint távoli országból érkező gyorsvonat menetszele, ha túl közel merészkedünk a peron széléhez. Ha szerencsénk van, az utolsó pillanatban sikerül a biztonsági sáv megfelelő oldalára húzódnunk, de az élmény még sokáig ott zakatol a fejünkben. A hét könyve ezúttal A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei.A vágány mellett tessék vigyázni!

Veszélyes könyv, mert olvasása közben könnyen úgy érezhetjük, hogy Murakami nekünk, csak és kizárólag nekünk vetette papírra a sorokat. Ha neadjisten, még némi egyezés (szigorúan a véletlen műve) is akad az életünk és a regény bármelyik momentuma között, már kész is a baj. A tudatalattink kedves ismerősöket bújtat a tiritarka nevek mögé (mint egy rossz sorrendben megtekintett klasszikus, és nagyszabású adaptációja), hogy együtt gázoljunk tovább a főhős, Tazaki Cukuru legmélyebb fájdalmába. De míg más, olvasás során különösen intenzívnek érzékelt könyvek hatása csak a legritkább esetben fizikai, Murakami regényei után mindig történik valami. Mintha a történethez járó extra lenne, a szerző apró trükkje (vagy gonosz tréfája), hogy még jobban megértsük, mit akart mondani. Gonosz szellem, fekete macska, álompor. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei elolvasása után elveszítettem az egyik legjobb barátomat. Igaz, hogy csak álmomban, pár órára, de a hiánya miatt érzett hasogató fájdalmon ez semmit sem változtat.

 

Folytatás a blogon