2025. 10. 08.
Furcsa egy regény volt, de teljes joggal kapott nagy visszhangot a 2010-es évek második felében megjelent regény, A főváros. A bécsi születésű Robert Menasse nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szépirodalmi formába öntse az Európai Unió mindennapjait. Nem volt könnyű olvasmány, de a téma szokatlansága megfogott – egyébként 2017-ben odaítélték a műnek a Német Könyvdíjat.
Mindenesetre írója nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a saját, nagyon is alapos anyaggyűjtéssel és személyes tapasztalatokkal megszerzett tudást keverjen bizonyos fikciós elemekkel, s ebből adjon objektív képet az intézmény politikai hasznosságáról és elvetélt lehetőségeiről, s arról, ami máig húzódó problémák sokaságát takarja – a nemzetek egymáshoz passzításának, sokszor kibogozhatatlan érdekhálójának, saját szuverenitás-igényének, valamint a burjánzó bürokrácia labirintusában működő testületeknek teljesítményéről. Mindezt úgy, hogy egy demokratikus elemek tömegével bebiztosított rendszer miként néz szembe azokkal a részsikerekkel, de inkább kudarcokkal, amik az autoriter államok politikusaival nap, mint nap megvív. Különösen akkor, amikor azok országukban a rövidtávra összpontosítva, minden szavazatért lehajolnak, eszközeikben nem válogatnak, a „nagy egész” ezen a terepen könnyen ködbe vész. Tud-e az EU ravasz, trükkös lenni, adott esetben lókupecként viselkedni? És akik hajlanak erre, vajon nem lesznek-e az eszme, a jövő elárulói, nota bene saját zsebre dolgozó, rossz értelemben vett lobbisták.
Aligha lehet a szerző szemére vetni az elfogult látásmódot, hiszen aki ennyire, szinte szociografikus mélyfúrással boncolgatja az EU működését, annak minden bizonnyal bizonyos értelemben eszményi elvárásait állítja szembe a saját benyomásaival. Az olvasó családik, ha hősöket és anti hősöket vár, az oldalakon át maga a szervezet kapja a legnagyobb figyelmet. Kritikusai joggal jegyzik meg, hogy bár A főváros egy izgalmas, átgondolt regény, egyszerre informál és elgondolkodtat, arra törekszik, hogy az Európai Unió (és benne a bürokrácia, identitás, emlékezés) problémáit, paradoxonjait bemutassa. Ugyanakkor – jegyzik meg -, az erős politizáltság, az allegorikus vonások és a szereplők háttérbe húzódása olyan pontok, amelyek nem minden olvasót kötik le egyformán.
Menasse regénytrilógiájának második része, A bővítés címmel nemrég jelent meg magyarul, s az író, ha lehet, még nagyobb lendülettel tárja elénk az EU elé tornyosuló újabb ellentmondásokat. A merítés is részletesebb és mélyebb, s talán a történetmesélés is erősebb a két regényalak segítségével. A regény cselekménye újra az európai együttműködés kérdései körül forog, viszont más fókuszponttal, mint az indító regény. A férfi, Mateusz és Adam, akik már a kommunizmus alatt „blutsbrüder”-ként (vértestvérek‑fogalommal: nem vér szerinti tesók, hanem fogadalmon alapuló testvériség) kapcsolódtak össze a lengyel ellenállásban. Utána eltérnek útjaik: Mateusz hazai politikai pályára lép, lengyel miniszterelnökké válik; Adam Brüsszelben dolgozik az EU Bővítésért felelős igazgatóságon. Brüsszeltől távolabb és mégis közeli a konfliktus, ami a bővítés politikájában (különösen Albánia EU‑hozzávetésével) bontakozik ki. Kérdés, hogy milyen politikai, identitásbeli, kulturális és hatalmi aspektusok játszanak szerepet ebben a folyamatban.
A testes második kötet nem szimplán folytatása A fővárosnak, hanem kiterjesztése annak: a külpolitikai bővítési dimenziót kapja a reflektorfényt Kelet‑Európa és a Balkán viszonylatában. A kritikusok kiemelik, hogy díjazandó, ahogyan a feltáruló a történelmi múlt, a kommunizmus utáni átalakulás, és az, hogy az EU‑hozzáférés, politikai hatalom és nemzeti identitás hogyan fonódik össze. Ez újabb rétegeket ad A Főváros témáinak: nemcsak az EU intézményei, hanem azok, akik történelmi traumák, helyi politikai dinamikák, hatalmi szembenállások révén kerülnek abba a térbe, ahol a bővítés kérdése eldől. Kusza a lojalitás, az egymásba kapaszkodó, ugyanakkor a kooperációkat gyakran kijátszó, kispályás reflexekbe gabalyodó, ugyanakkor nagyon is érthető egyéni felelősségek, nyerési esélyek halmaza, amely kevés sikerélménnyel kecsegtet, különösen a szervezet egészének tükrében. Menasse sokszor talán maga is úgy érzi – a lecke megoldhatatlan. Erről olvastam azt a találó megállapítást, miszerint az író „kétségbeesésében” néha a humorhoz fordul, hogy érzékeltesse az EU‑politikák abszurd vagy ellentmondásos oldalait. Ez segíthet abban, hogy a súlyos témák ne váljanak didaktikussá.
Hajlamos az ember azt hinni, hogy a mű erőssége egyben a hátránya is. Itt már megszemélyesül a téma, vannak sorsok, karakterek, a megannyi történelmi mellékszál a Brüsszeltől távol eső tájakra, tradíciókra, ezekből fokadóan nehezen befogadható berögződésekre kalauzol – a hatalmas csokor azonban marokra foghatatlan, szétesik, nagy-nagy figyelem kell ahhoz, hogy a laikus olvasó eligazodjon ebben a mostani Európa-projektben.
Igaz, erről aligha Robert Menasse tehet.
Fotó: Wikipédia
Megjelenés helye: Jelen — Tamás Ervin, 2025. október 8.
